Múzeumok nappala és éjszakája Verőcén – fotókkal, videókkal

Június 20-án este strandbuli, 21-én egész nap pedig színes, a múzeumokhoz kapcsolódó programok várták az érdeklődőket: így a Gorkában tárlatvezetés, élőzenés meseszövés az Aranyalma páros előadásában, GorKALAND a múzeumkertben, kézműveskedés, agyagozás, bőröndmúzeum, majd Jancsó Katalin Etelka keramikus „Tanulmányok” című kiállítása, melyet Ferenczi Gábor filmrendező nyitott meg. A napot ezen a helyszínen egy a Zsengélő Caféval közös program zárta: az AZNAP Project koncertje.

A nemez szakkör beszámoló kiállításának a művelődési ház adott helyet, a tárlatot Vidák István népművész, nemezművész a Művészeti Akadémia állandó tagja nyitotta meg.

A Limes Múzeumnál planetárim, kalandpálya, kézműves foglalkozások, játékok, izgalmas előadások, számháború, tűzzsonglőr show, lézeres táncbemutató, teleszkópos csillagvizsgálás, valamint Török Máté és Heigl László zenés irodalmi műsora kínált tartalmas kikapcsolódási lehetőséget a nagyközönség számára.

Harangozó Tamás fotói Jancsó Katalin Etelka keramikus „Tanulmányok” című kiállításának megnyitójáról:

Ferenczi Gábor filmrendező megnyitóbeszéde:

Szeretettel üdvözlök mindenkit egyik ősrégi barátom, Jancsó Katalin kerámiáit bemutató kiállításon.
Mire jó egy ilyen kiállítás megnyitó? Azon kívül, hogy ez is csak egy forma, amihez valamiért ragaszkodunk, talán arra is, hogy adjon egy nézőpontot, egy megközelítésmódot a tárgyakhoz akkor is, ha ez természetesen nem lehet más, mint a beszélő privát megközelítésmódja.
Ferenczi Gábor filmrendező vagyok, általában filmekkel, és tanítással foglalkozom, kerámiákkal csak annyiban, hogy használom azokat – vagy személyesen, vagy filmek kellékeiként. Kérem nézzék ezt el nekem, ez az én csőlátásom, ebbe a burokba zártam be magam. Innen nézem a világot, és persze a kerámiákat is.

 A filmek ugyebár elsősorban emberekkel, emberi helyzetekkel foglalkoznak, és az emberekhez hozzátartoznak a tárgyaik is. Minden kellékes és berendező tudja, hogy a filmekben a tárgyaknak elsősorban a karakterről kell szólniuk, az ő valamelyik karaktervonását kell kiemeljék vele. A tárgyakat, berendezéseket aszerint válogatják össze egy lakásban, vagy bármilyen személyes térben, hogy ki lakik ott, ki az illető.

Nem csak arról van ilyenkor szó, hogy milyen az illető ízlése – van-e neki egyáltalán? –, de főleg arról, hogy honnan jön, mi a kultúrája, vallása, milyen emlékeket, vágyakat ápol, milyen a pszihés állapota, szétszórt, szorongásos, vagy harmonikus, arról szólnak a tárgyai, hogy milyen környezetben, milyen tárgyakkal körülvéve érzi magát biztonságban – tágabban fogalmazva milyennek látja a világot. Mi számára a fontos, és mi nem. Ezáltal lesz a karakter számunkra érdekes, vagy csak különös, ezek segítségével hasonlítjuk össze őt magunkkal, és vonunk le ezekből a különbségekből vagy azonosságokból következtetéseket, fogalmazunk meg az illetőről véleményt, esetleg ítéletet – ösztönösen, mondhatnánk tudat alatt. Ezek alapján állapítjuk meg első látásra, hogy az illető számunkra idegen, vagy ismerős, szimpatikus, vagy olyan, akitől jobb, ha tart az ember. Aztán ha az illető a film főszereplője, akkor a történet során több helyzetben, jelenetben, különböző oldaláról, mélyebben is megismerjük, és mennél jobban, annál inkább felfedezzük, hogy az elsőre oly idegen karakterért képesek vagyunk izgulni, az érzések, amiket kivált belőlünk mennyire ismerősek, az ő elsőre fura viselkedése mennyire a miénkkel nagyonis hasonló problémák sajátos megjelenési formája csupán.
Az egyedi forma mögött felismerünk valamit, egy most már számunkra is ismerős valamit… – amit én a legszívesebben szintén formának hívok. Az a forma ez, amelyiket számtalan, mondhatnám végtelen megjelenési formája mögött is felismerünk, legyen az élő, vagy élettelen forma, kő, növény, vagy ember.

Persze ez csak akkor van, akkor történik meg velünk, ha jó a film. Ha az a bizonyos karakter jól van megformálva, ha hiteles, ha igaz. Ha az egyedisége mögött felsejlik a közös, amelyikre hirtelen ráismerünk. És ez a felismerés katartikus, vagyis nincs mit hozzátenni, maga a felfoghatatlan teljesség. Az, ami számunkra, emberek számára a megismerés legtávolabbi, de elérhető végpontja. Amikor már csak hallgatunk, és nézünk ki a fejünkből.

 Ez az, amikor azt mondjuk, hogy az a karakter, dolog, vagy forma jól van megcsinálva. Szép. Vagyis akkor is ismerős, ha biztosan csak most láttam először.

 Jancsó Katalin tárgyaival meghitt, személyes viszonyom van, mert minden kerámiáját nézve, használva, tapogatva, a polcról elővéve és elrámolva – funkciótól, megidézett kortól, stílustól, anyagtól és mázazástól függetlenül – mindig újra és újra ugyanaz jut az eszembe: ez a tárgy egyszerre különös, és magától értetődő, csakis ilyen lehet, mert ilyen egy váza, egy tányér, egy köcsög, egy sótartó. Otthonosság, biztonság, harmónia, tisztelet és önirónia – ezt sugallják nekem Jancsó Katalin kerámiái. Hogy ezt milyen eszközökkel, módszerrel, technikával, anyagokkal, kutatással, és hosszas kísérletek eredményeiként érte el, azt majd elmondja egy szakértő – vagy ha megkérdezik tőle, majd elmondja maga az alkotó. Kérdezzenek tőle, beszélgessenek, ismerkedjenek, érezzék otthon magukat!

 Kellemes érzéseket és a látható forma mögötti láthatatlan formában való gyönyörködést kívánom Önöknek!

A szerző és a galéria bizalmát megköszönve a kiállítást megnyitom.

Farkas Ferenc István mozgóképes beszámolói a programokról: