Dunakanyari mementó – 1945/2026

Vasárnap volt. Január 11-e. Kismaros, Nagymaros és Zebegény önkormányzata és német nemzetiségi önkormányzata közös megemlékezést tartott a Kismaroson a Dunakanyarból a Szovjetunióba, kényszermunkatáborba, a málenkij robotra elhurcoltak tiszteletére. Tiszta szívvel fohászkodván: mindezen szörnyűségek soha többé ne ismétlődhessenek meg!

A tragikus könyörtelenségű nap történelmi dátumán 1945. január másodikát jegyeztek a kalendáriumok a Dunakanyarban. S bár a Szovjetunióba anno elhurcolt nyolcvanöt fiatal kismarosi nő és férfiú közül /őket a második világháborút követően a Vörös Hadsereg parancsára vagonírozták be és vitték kényszermunkatáborokba a mai Ukrajna területére/ többen is visszatérhettek a nevezett év karácsonyáig, “megnyílásukig” még egynéhány fajsúlyos esztendő múlására volt szükség. A rendszerváltásig ugyanis még beszélni sem lehetett a történtekről. Az elhurcoltak közül tizenegyen soha nem térhettek haza. Volt, aki hazatérését követően pár napon belül halt meg. A tragédia szinte minden kismarosi családot érintett. Az ítélet nélkül kollektív büntetésben részesített emberekkel fizettették meg a háborús veszteségeket. A 81 évvel ezelőtti történet szereplői élni akartak. Egymást segítve, imádkozva, a túlélés sokféle praktikáját kihasználva, testileg és lelkileg meggyötörten tértek haza.

Kismaroson 2010-ben állíthattak végre emléktáblát mindnyájuk tiszteletükre, egymást váltó szervezőként pedig évi rendszerességgel gyűlnek össze koszorúzással egybekötött nyíltsisakos főhajtásra a kis-és nagymarosiak, illetve a zebegényiek. Ami pedig hagyományokon és a tiszteleten alapuló jövőépítő (és vonatkozó!) projektumokat illeti, egy 130 km össztávú (gyalog)túra is megvalósíttatik. A dunakanyari svábok 1945. januári kényszermunkára hurcolásának emlékére, a vidék fiataljainak kezdeményezésére. A régió érintett községeitől indulva a heves (vár)megyei kál-kápolnai vasútállomásig.

A megemlékezés a kismarosi közösség 1827-ben épült és Mária bemutatása tiszteletére felszentelt római katolikus templomában kezdődött. Ünnepi szentmisével, benne a helyi templomi kórus szolgálatával. Mindazok lelkére pedig, kik személyesen is jelen voltunk – akkor és ott!, a megvalósítani oly lehetetlennek tűnő hosszútűrőség feladata helyeztetett. Csendes emberséggel egymást támogatni és segíteni. Mint tették azt a málenkíj robot elszenvedői is anno. Szentlélekkel eltelve válva hatékony és hiteles eszközzé a Mindenható kezében. A múltidéző komemoráció alatt a “kicsiny munka” túlélőinek leveleiből hallhattunk néhányat, illetve részletet a hazatérők imájából. A nyílt színi koszorúzásra a ciszterci orvosi rendelő előkertjében került sor. S bár az idei megemlékezés koncepciójában eredetileg egy húsba vágó színházi előadás is helyet kapott, a Magyarország teljes területére meghirdetett vörös kód miatt, a Placid, avagy a játszma a halállal* című előadás végül elmaradt.

A kétszereplős darab* (a főszerepben Bezerédi Zoltánnal és Martinkovics Mátéval), amely a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és az Ülj Közelebb produkció együttműködésében jött létre, várhatóan jelen esztendő jégbontó havában (február) kerül majd az itteni publikum elé. Változatlanul a Kismarosi Közösségi Színtérben.

A színmű* Placid atya Gulágon töltött éveit mutatja be, de a hangsúly nem a szenvedésen van, hanem azon a különleges életigenlésen, humoron és hiten, amellyel Placid atya a legembertelenebb körülmények között is képes volt éltetni maga körül a reményt. (Idézet a fülszövegből.)

Írta és fényképezte: MARTINEK Imre

Megjelent: a Kismarosi Kikiáltó oldalán