1956 hőseire emlékeztünk a kopjafánál

Október 22-én – hagyományosan – a Gorka Múzeum előtti téren felállított kopjafánál emlékeztünk 1956 hőseire. A Himnusz eléneklését követően verőcei diákok és az iskola énekkara idézték fel az forradalom és szabadságharc történéseit, majd Pallagi Judit egy nagyon fiatalon, mindössze tizennyolc évesen meghalt költőt, Ravasz Istvánt méltatta, megosztva a jelenlévőkkel néhány versét is. A megemlékezést a Szózat közös eléneklése, koszorúzás és gyertyagyújtás zárta. Köszönet minden előadónak és résztvevőnek!

Ravasz István:

Európa népeihez

Fogunk között homok csikordul, kezünk köbe mar, hideg szívünkben alvadt vér rezeg, tépett sebünkön gennyes ing a var.

Halljátok a dalt? A gép duhaj dalát?

Ágyúk szavát szilaj imánkon át?

A Himnusz szólt, arcunkról vágy sikoltott, és lőttek ránk és hullott a magyar, tépett ruhában, megtépett szívével fegyvert! – hördült fel öreg, fiatal.

Én láttam katonát sírva könyörögni golyóért, gyermeket, rokkant aggot a tankok tetején, én láttam köveken lassan iramló rőt vért, láttam lánykát, mellében tört szuronnyal, holtan, kedvese kebelén.

Ó drága barátaim, magyarok Budapesten éltek-e még?

Vagy a testeteken gázoló tankok alatt nyúltok el alázatos-resten?

Van-e még töltényed, Gábor, s gránátod az övben?

Ó, Géza, elsiratott-e joggal özvegy anyád?

Bandi, te lomha, nyugodt, még szól-e Kezedben a fegyver, vagy ajkad a hűs rögöt rágja földeteken?

Halljátok szavamat emberek s te vén Európa: magyar sírok felett bolyong az Őszi szél, magyar sírokra ejt fehér könnyet a tél, Csepelen, a Károlyi kertben, Budán.

Sírj, legjobbjaid hullanak, tespedt Európa.

Szabadság! – szivárványa vagy csak az őrült emberi képzeletnek.